Salzburg Milánó Bringatúra

Film (link)

A „Kihívás”  

850 km 13000 m szint 9 nap. Salzburg – Milánó (Bergámó)

Darabjaira szedve, de még így is csak cipőkanállal fér a 400 forintos kínai mega-szatyorba a gép. Aggódom is, hogy szasza traktorja - ami négyünk közül az egyetlen trekking – hogyan fog beférni…

Indulás előtt este ¼ 8 -kor jön is az ijesztő hír: nem fér be. Pedig muszáj. A Railjeten (Budapest – Salzburg) kerót csak kézipoggyászként lehet szállítani. Ha ez nem jön össze, dől az egész terv. Vészforgatókönyv indul, irány a 10próbás bolt. És siker! Zárás előtt 5 perccel megvan a bringás-zsák. Ugyan egy fél (öreg) Bottechiáé az ára, nagy és nehéz, de cserébe benyeli a traktort.

7:10-kor indul a Keletiből a jet, amin kezdetben nem találjuk a négy „kézipoggyász” helyét, de végül (harmadik körre) a vonatkísérő (kalauz) segítségével kitöltjük velük a babakocsi tárolót. Első kör a bőröndtartó, második kör a gyerek-mozi volt.

Az út, suhanós, a jet 225-tel is repül Bécs után, így kevesebb, mint hat óra után landolunk Salzburg hofbahn-on.

Jó egy órát gépészkedünk a fülledt déli melegben a peronon, mire a bringák újra harcképesek. Tekergünk egy sort a városban, de végül megvan a Lofer - Zell am See felé vezető út. Lelkes izgalommal tekerünk, szasza elöl tolja a traktorral. Haladunk szépen. Úgy 80 km a kiírt szakasz a szállásig, ami Bruckban, a Glockner lábánál vár minket. A hegyek felől, erősödő szél és masszívan sötétlő felhők támadnak szembe vészjóslóan, mi pedig elszántan rohanunk feléjük. Végül megfutamodunk, s mielőtt irgalmatlan erővel leszakad az ég, bemenekülünk egy elhagyott büfé eresze alá. Alig ¼ óra a vihar, az autóforgalom is leáll, hiszen szinte besötétedik. Közben beöltözünk: esődzseki, nadrág, kamásli kerül fel. 15 perc múltán a vihar hirtelen elül, a sötét felhők felszakadoznak, csak sejtelmes pára és barátságtalan tócsák maradnak.

Az esővédők remek szolgálatot tesznek, hiszen hiába állt el zápor, a pocsolyák eláztatnának minket tisztességesen. Nóri váltója be is szorul a felcsapódó sár miatt, de végül megoldjuk.

Az országút nyomasztó forgalma miatt kicsábulunk a csendes kerékpáros utakra, aminek eredménye jó pár plussz csalinka kilométer, sőt még egy eltévedés is.

Éppen kezd sötétedni, mire a Kupferkesselben vacsorázni kezdünk. Remek kis hely ez az egykori benzinkútból előléptetett pizzeria Zell am See közepén. Telefonon megcsörrentjük a házigazdákat, hogy este 10 is lesz, mire befutunk, várjanak meg. Így is lesz.

A tegnapról maradt 3 hideg pizza szelettel kezdjük a napot a sufniból kitolt kerékpárokat hadrendbe állítva. Ma jön a Glockner.

A beszálló előtti benzinkútnál jót capuccinózunk, de mindannyian érezzük, hogy valahogy kicsit odavágós lett a tegnapi könnyű délutáni 100-as tekerés, így a Koenig - közel éhgyomorra – nem tűnik túl bíztatónak.

Nem is okoz csalódást. Már a kapuk előtti felkapásnál befigyel nálam a legkönnyebb áttét (30/27) - mi lesz itt?

Mint akit hókon nyomtak. Egyszerűen nem halad a kerékpár. Leszakadnak a lábaim, mindenem sajog, elfogy a levegőm. A szerpentin kanyarjainak vízszintesbe forduló néhány méterén próbálom újraéleszteni magam, s túlélni a következő kanyarig. Vagy 5-ször kell meg állnom a csúcsig, de ez mit sem von le az élményből. Pazar látképek tárulnak elénk kanyarról kanyarra.

Megdöbbentő a szerpentin végtelen égbetörő ívelése a fejünk felett. Szikrázó a napsütés, a csúcszerge lebilincselően kék hátteret kap az égbolttól. Ennék egy levest, de a fiúknak mehetnékje van, így tovább gurulunk. Nórinak befigyel egy defekt így megtörik a lendületünk, bár ehhez nem kicsit tesz hozzá a kétpúpú hágó déli csúcsa is, aztán gurulunk le délre. Elcsigázottan ülünk be ebédelni, s éhes gyomorral annak rendje és módja szerint, túl is rendeljük magunkat.

Kínlódásos gurulás, mászás, gurulás monotóniáját ákibácsi filmművészkedése a közlekedési tükörben, majd egy rövidke zápor elöli menekülés szépsége és szasza hazautazási tervének lebegtetése töri meg…

9 km-rel a cél előtt aranylóan búcsúzó Nap fényeinél gurítunk egy sört, s én tudom, hogy ez jó…

Az esti Tequila jóízűen csúsztatja le a megérdemelt c-vitamin pótlást…

Az előző napi energiadeficitből okulva és kihasználva, hogy hétfő lévén nyitva van a közért, indulás előtt feltankolunk egy kis frissítővel. Ákos visszaellenőrizte az előző napi útvonaltervet, amiből kisül, hogy tartottuk a menetrendet. Ez valamelyest jó hír, hiszen előrevetíti a túra teljesíthetőségét, azonban egyúttal rossz hír is, mert azt is biztosra jósolja, hogy számtalan überszopó nap vár még ránk.

Remek kis bringaúton tekerünk tovább Dobiaccio felé, folytatva az előző nap Lienztől megkezdett Dráva úti kerékpárút felfedezését. Észrevétlenül suhanunk át Olaszországba. Megemlékezünk Eötvös Loránd-ról és lányairól, akik rendszeres hegymászó vendégek voltak annak idején, a környéken, s a legenda szerint nem átallottak apjukkal Magyarországról idáig biciklizni, szigorú anyai tiltás ellenére.

Amolyan bevásárlós tempóban pedálozgatunk, de a traktorosunk még így is egyre nagyobb hátrányba kerül egyszemélyes kis grupettót formálva a záróbusszal való küzdelme során.

Toblach-nál némi kevergést követően délnek fordulunk a békés Dráva-völgyet magunk mögött hagyva, s nekiveselkedünk a Dolomitok merész csipkékkel díszített vonulatai közé kanyargó útnak.

Cortináig szinte lejt, annyira könnyen szippantja be csapatunkat a Belluno-i Alpok.

Egy jó olasz kávé mindig jöhet, felkiáltással delezünk Cortinában. Túl vagyunk a bemelegítésen, jöhet a Giau, majd a Fedaia első fele, hiszen a mai szállásunk hegyi befutó a Fedaia hágó közepén.

Szasza váltó gondokkal (is) küzd, ákibácsi mint Dupla-Ironman - azaz a legképzettebb kerékpárosunk is egyben - vállalja a technikai személyzet szerepét, míg mi Nórival saját ritmusban evickélünk felfelé.

Pocolt hamar elérjük, itt válik el tőlünk a Falzarego-hágóra vezető út, mi pedig szó szerint rágurulunk a Passo Giau beszállójára. Relatív kíméletesen kezd a hegy, majd egyre keményebben tesz oda, míg végül mégis megállásra kényszerít, annyira szétvágja a ritmusomat. Pihenünk keveset, aztán újra nekiveselkedünk. Mozgásunk a harmadik napra lassan kezd összeállni, így a nehézségek ellenére egészen emberi formában érjük el utunk egyik legszebb hágóját.

Sört és levest tolunk, mert az kell, de a tegnapi ebéd és az azt követő tele-hasas tekerés emléke a nagyobb dőzsöléstől eltántorít bennünket.

Remek lejtőzés következik, amolyan igazi önfeledt suhanás. Szinte hosszabbnak tűnik, mint a mászás volt, pedig időben töredéke csak. Hamar lenn is vagyunk a völgyben, ahonnan persze ismét egy meglepi mászás következik, mielőtt nekiveselkednénk a Fedaia poklának.

Első lendületünket ismét egy zápor töri meg, jó ½ órás szünetet kikényszerítve hármunknak. Szasza az alagút környékén – előrébb tartva - jelentős előnnyel kapta meg a vihart, amit ügyesen ki is használva rendesen lealázott minket, de erről majd később.

A pihenőt követően hozzálátunk a hegyi befutó utolsó kilométereinek, vagyis inkább az lát hozzá a mi elfogyasztásunkhoz.

 Az alagútig átlagos a nehézség, de azt követően egyre nehezebb a taposás. A sírégióig még rajzol egy-két jelképes kanyart az út, de a szállásunkig tartó utolsó két kilométer lényegében két kíméletlen hosszú egyenes. Képtelenség ritmust tartani, ülve szinte szakad a hát, a láb, kiállva pedig pillanatok alatt fogy el a levegő. Vajon meddig lehet ezt bírni? Konok fájdalomtűréssel taposok. Időnként elhiszem, hogy sikerülhet megállás nélkül feljutnom, a következő másodpercben pedig már biztosra veszem, hogy lehetetlen, még egy fordulat és dőlök mint a zsák. Mégis eltökélem, hogy nem állok meg. A halszálkázás eszembe sem jut, (mint kiderült pedig „ért volna”) csak taposok megrendült rendíthetetlenséggel, mint egy görög torzó, amelyik végtagok nélkül is erőt sugároz, sőt…

Forgalom nincs, a Nap sem süt be már ilyen későn ebbe a kietlen szürkés völgybe. Epicus csönd borul körém.  Otthon vagyok, ez az én világom.

A teraszon már sörözve vár ákibácsi, sőt szasza már le is tusolt. Kikérem a söröket és a grappákat én is, rövidesen befut Nóri is. Igazi tip-top refugio, hegyi menedékház hangulatát sugárzó panzió a szállásunk, rajtunk kívül alig egy-két vendéggel. Jó sokáig grappázgatunk, ünnepelgetjük kis sikerecskénket.

Éjjel szakad az eső, villámlik. Mégsem aggódom. Kellene? Eddig három zuhéból hármat megúsztunk, nem kell parázni. Reggelre el is áll az eső, kissé felhős ugyan az ég, de szinte száraz az aszfalt.

Folytatjuk, ahol abbahagytuk. A 15 %-os emelkedő rövid 12 % körüli pihenőjénél van a szállásunk, innen indulunk tovább felfelé. Bemelegítés híján igen kellemetlenre sikeredik ez a kezdés, próbálok halszálkázni, de nagyon nem esik jól. A duzzasztáshoz felérve készülnek a szelfik, majd gurulás tovább. A lejtő előtt látom, hogy Nóri hátsó féke a Glockneres defekt óta ki van nyitva – nem mintha zavarta volna…

Canazeibe gurulunk le, ahol vásárolunk, és persze jöhet a capuccino is sütivel.

A Sella Ronda hágó-kör legmagasabbján át vezet az utunk a Grödner-tal irányába. Igazi magashegyi környezet. Háromezreshez közeli, merészen csipkézett csúcsok között haladunk. Relatív könnyű kaptató ez, érezhetően kerékpáros paradicsomban járunk. A Pillés és a Traktoros (ákibácsi és szasza) előttünk csatáznak valahol a pöttyösért, amit ezúttal a ballonos gumival hajtó rájder nyert, azaz szasza. Lám a tapadás felfelé is jól jöhet.

Fenn 2200 felett kissé felhős zord az idő, amolyan fagyos ereszkedésnek nézhetünk elébe, jól be is öltözünk. 30 kilométeres, majd 2000 m-es őrült zuhanásba fogunk. A szembejövők alulöltözöttsége más klímát ígér a völgyben. Keskeny, látványos szurdokká szűkül a meredek (13%) lejtő. Az utolsó 10 km-en kissé rossz a burkolat, de még fogható, lassan kezdünk is kimelegedni. A Brenner-Bolzano kerékpárutat kapjuk oldalba, de mielőtt továbbgurulunk Bolzano felé, megebédelünk a tartalékainkból.

Az idegfeszítő zuhanás után igen jól esik a védett kerékpárút idegszál rendező nyugodtsága. Szinte tekerés nélkül is halad a masina, hangulatos, alagutakkal tarkított folyóparti utacska vezet minket a város felé. Szasza és Nóri elgurítják a gyógyszerüket, Ákossal csak egy sikánnál tudjuk megfogni őket, aztán ismét visszaáll a tempó emberire.

Bolzano bonyolult bringás úthálózatában kissé nehezen találjuk meg a Meránói utat, de végül sikerül. Ráfordulunk a völgyre, mire váratlanul masszív szembeszél fogad minket, s egyúttal a völgy túlsó végében pokoli vihar képe bontakozik ki előttünk, mely teljes sebességgel egyenesen felénk látszik zúdulni.

Válaszként lánctalpas sorba állunk, s teljes erőből közelítünk a vihar irányába. Erőfeszítésünk nem hiábavaló, 30 körüli átlaggal gyűrjük le a viharos ellenszelet, s támadásunk ereje megfutamítja a vihart. Meranoba érve napsütés fogad minket. Ezt is megúsztuk.

Búcsúest ez, legalábbis úgy koccintunk. szasza holnap vonatra ül és hazamegy. Legalábbis ez a szöveg - merthogy 3 napja ezt tervezi, de valahogy nem jön össze. Talán holnap.

A magyarul remekül beszélő felvidéki szlovák pincérlányka ajánlására elfogyasztott brie sajtos Merano pizza speciale remek befejezése a mai napnak.

Pumpa! A kerékpártárolóban reggel felfedezett autós pumpa meglepő eredményeket mutat. A Pille (ákibácsi) a Bottechia (Nóri) és a Peugeot (az enyém) elfogadható bar értékeket jelez, szasza traktorja azonban a szerényként is túlzással jellemezhető 2 barocskán feszül mindössze. Hát nem csoda, hogy lefelé sem gurult…

Végtelen almáskertek között pedálozunk a túra második nagy dobása, a Stelvio-hágó pratoi beszállásához. Könnyű kis útvonal, egy kis vicces szerpentinnel, mégis meg akarunk halni rajta. 50 km a táv, de vagy 100-nak tűnik. Minden kanyarban, minden táblánál megállunk, nem fogy a kilométer, amolyan Sipi féle gumi út lehet alattunk. Egy erdős szakaszon még a bitumen is kifogy a bringaútból, tovább törve a suhanásnak éppen nem nevezhető haladásunkat. Nagy a kerékpáros forgalom, ez is egy amolyan Familien Rad-weg alles inklusive aus Reschenpaß.

Egy kisvendéglőnél megállunk capuccinózni, a csapat tagjai változatos hangulatban, de egyöntetű összetörtséggel készülnek lélekben a délután ránk váró kihívásra.

szasza előre menekül: sétáltatja kicsit a trakit a poros dózeren. Vajon mi járhat a fejében…

Prato. A Stelvio Északi beszállója. Alapos bevásárlást követően a déli harangszó aláfestésével ebédelünk. Mindenki a maga módján összpontosítva készül a hegyre.

Nyugodt ritmusban kezdjük a pedálozást, hamar szétesik a csapat, igyekszik mindenki saját ritmusban tempózni. Meleg van, keményen fűt a Nap.

Szeretnénk minél ritkábban megállni, de egy-egy hideg frissítéssel csábító kristálytiszta vizet ígérő kutacskánál mégis megtesszük. Az egyik ilyennél, még jóval a szerpentin indulását jelző alagút előtt rövid időre felérek a fiúkra, aztán hamarosan újra leszakadok. Éppen az első torrente-t, azaz hajtűkanyart kezdem a 47-ből, amikor Nóri csörög. Eltévedt. Elnavigálom, és az alagút árnyékába visszagurulva bevárom. Újra nekiveselkedünk.

Az erdőhatár fölé érve szemünk elé tárul az utolsó nagy mászás szerpentinje. Ez már csak az útvonal utolsó harmada, de látványra mégis mellbevágó. Töretlen hittel és végtelenített türelemmel forgatjuk a pedálokat, próbálok időnként videózni a kerékpárosként drámainak megélt színfalak között.

Lassan, de biztosan csökkennek a számok a hajtűkanyart jelző táblákon, végre jön az egyes, majd a hágó maga. ákibácsi már kialudta magát, szasza is fenn van egy ideje, s nemsokára Nóri is felér.

Egy sörrel ünneplem a mászás sikerét. Nyüzsis, vásáros-bóvlis a hangulat, kicsit talán sok is, szinte elnyomja a hegyek belső erejét.

A déli lejtőn egy baba-, majd egy teherutánfutós kerékpáros evickél a csúcs felé. Utóbbi 70 év körül lehet, gyalog tolja a rettentő súlyt, rádől a terhére, minden lépése heroikusnak látszik.

Rongyolunk tovább, jönnek a kipufogógáztól émelyítő alagutak, majd Nórinak egy defekt ismét. Gyors szerelés és pikk pakk lenn vagyunk Bormioban.

Ki vagyunk vasalva. És holnap jön a nehéz nap. Mi legyen?

Szállásunk wellness részlegéről sajnos lecsúsztunk, így a technikai értekezlet a térképekkel egy kis utcai pizzériában folytatódik. Holnap 4 hágónk lenne, legjobb esetben is este 9-es beérkezéssel. Döntünk. Módosítjuk az útvonalat, egy szállást szkippelve holnap csak 40 kilit vállalva Livignoig tekerünk, s innen a Bernina, Albula, Splügen hágó helyett a Bernina, Maloja irányban érjük el a Como-i tavat.

Bőséges reggelit követően, esőre álló időben hagyjuk el Bormiot. A Foscagno hágóba igyekszünk. Megpróbálok Ákossal tartani, de néhány perc után leszakadok. Már kezdem feladni a küzdelmet, de végül mégis mozgósítok egy kis erőtartalékot, elindulok. Ákos észleli a riposzt veszélyét és odalép. Innentől kezdve kilométereken át nagy csata bontakozik ki. A belátható szakaszokon igyekszem tartani a tempót ami kegyetlenül nehéz, majd a takart részekre érve még egy lapáttal ráteszek, hátha így fel tudok érni. Nem egyszer már nagy tányéron vagyok, és kiállva részhajrázok, mégis mikor újra látótérbe kerül a pillés, nem közeledik. Ügyes! Megduplázom az erőfeszítést hörgésig, minden lehetőséget kihasználok a leváltásra és a ritmusváltásra de semmi eredmény, nem közeledik. 100-200 m közötti a táv, de ezen belül nem tudok felérni. Közben leszakad az ég, de nem érdekel, nyomom tovább. Már látszik a hágó, de még mindig nem tudok közelebb érni. ákibácsi felér, majd kicsivel később én is. Jó kis meccs volt, csak esélyem nem. Közben az eső is eláll, nem volt vészes.

A hágó túloldalán ebédelünk, újra lecsap a vihar,  be is zavar minket a teraszról, de legalább megint jókor voltunk jó helyen.Livigno. Profi és amatőr kerékpárosoktól, és a vámmentességre gyúró bevásárló turistáktól hemzseg a város. Mi is korzózunk kicsit, majd vacsorára betoljuk az arcunkba a szasza féle szardellás gnocchit, egy kis üveg adómentes whyskivel megcsúsztatva.

Reggel Svájc felé vesszük az irányt a Forcola di Livigno cseppnyi hágóján keresztül csatlakozunk be a Tirano-Bernina hágó finisébe. Felhős kissé az idő, így a négyezres csúcsokban való gyönyörködés elmarad. A suhanás lefelé azonban nem okoz csalódást, főleg az elején, észrevétlenül 80 közelébe csusszan a tempó. A Zernez St. Moritz útba csatlakozva lemenekülünk a kerékpárútnak jelzett dózerre. A közút irgalmatlan forgalmas, tele kamionokkal, így egyikőnk sem kívánkozik rá. St. Moritz szélén egy csendes kis utcában ebédet vásárolunk a közértben és a mini parkocska padján pihengetve komótosan fogyasztjuk el.

Erős szembeszél gyűri az erőnket, de a forgalom már jelentősen enyhített a szorításból, így a főúton haladunk a hágó felé, ami igazából, ebből az irányból egy igen látványosan kanyargó lejtő.

Chiavennáig jó 1600 métert vesztünk a hágó tetejéről, s ennek megfelelően bizony a klíma is nagyot változik. A friss hegyi levegő helyét fülledt, ragacsos meleg veszi át, mely szinte odatapaszt minket a helyi kávézó amúgy is kissé csirizes érzetet keltő székeihez.

50 – 60 km van még előttünk, ami most nagyon nem tűnik vonzónak, de nincs mi tenni vár a szállásunk a Comoi-tó partján. Holnap pihenő nap. Ez tartja bennünk a lelket. Gurítjuk. Kissé kínlódunk a kerékpárút-főút váltogatásával: előbbi nem haladós, utóbbi meg a számos alagút miatt bringásoknak szakaszonként tilos. Végül elvergődünk a tóhoz, s innentől megváltozik a hangulat. Csodaszép vadregényes partok, olaszosan bájos falvacskák, erősen zöldellő mediterrán növényzet, hangulatos kanyargós partszéli utacska és a közeli megérkezés régóta várt öröme már kellemes hangulatot áraszt szét bennünk. Sejtelmes, misztikus hangulata van ennek a helynek, nem csoda, hogy a Star Wars legmeghittebb jeleneteinek is ez tó adja a hátteret. Mindehhez a csodához koronaként pedig este remek vacsorához koccinthatunk egy jó kis vörösborral, hogy megünnepeljük utunkat.

Másnap reggel. Esik. Nem számít, akkor alszunk még. Még mindig esik. Nem számít, ma pihenőnap van.

Szakadozik. Mármint a felhőzet. Ne tekerjünk mégis? Naná. Irány az Il Ghisallo, a kerékpáros zarándokhely, templom és múzeum, ahol ereklyeként megbecsült biciklik, kerékpáros legendák fotói és szobrai őrzik az emberi sportküzdelmek és életek emlékeit.

Oda is tesszük magunkat - jó kis meccset vívva ákibácsival, amit persze megint Ő nyer - a mászáson, hiszen a templom a Comoi-tóba nyúló hegyecske tetején várja a zarándokokat, igencsak megdolgoztatva a kerékpáros rajongókat. Valójában itt ér véget az utunk...

Következő napon ki-ki a maga reptere felé hajt: Ákosék a Malpensára, mi pedig Bergamo felé igyekszünk, hogy hazarepülve már készülhessen a film, és persze a jövő évi túra útvonalterve.